Nem, nem lettem francia nyelvprofesszor a pár napos kint létem alatt, de ha már ott jártunk köszöntsük így azt a MAGYAR csapatot, amely fantasztikus, varázslatos, óriási és szinte már-már jelzőkkel le nem írható élményekkel gazdagított minket, szurkolókat. Azokat az embereket, akik nagyon régen vártak már egy ilyen futball sikerre és amely sikereken keresztül bebizonyosodott: a futball valami egészen más jelentéssel bíró sportág. Egyszerűen egy külön kategória, mert ami ennyire össze tud hozni embereket egy országban... Mindenki fejezze be saját belátása szerint ezt a mondatot.
Francia nyelvleckét nem tudok tartani, labdarúgó történelmet pedig nem akarok. De nem árt megjegyezni: magyar válogatott labdarúgó cipőjének stoplija majdnem napra pontosan 44 évvel ezelőtt érintett Európa-bajnoki gyepet. 1972 június 17-n, egy bizonyos Belgium ellen lépett pályára akkor a csapat egy bronzmérkőzésen, idén, június 14-n Ausztria ellen kezdődött meg a csoda, A sors fura fintora, hogy anno és most is Belgium miatt sírhattunk. Az arcokon legördülő könnycseppek nagyobb százaléka azért inkább a boldogságtól kerültek elő. Na de nézzük azt, hogy a mi társaságunk, hogy élte meg ezt a csodát. Pattogatott kukoricát előkészíteni: Karcag elindul Franciaországba!
Rögtön javítanom is kell, hiszen három kunbetyár mellett, egy miskolci szurkoló is helyet foglalt az autóban -visszafelé pedig egy tiszafüredi vitéz- így a Bourdeaux-ban aratott szenzációs siker után elindultunk a következő két meccsre. A megbeszélt indulás: 4 óra, Jani, Pisti az autóban, kulcs elfordít: "... indul az utazás, csak erre vártál!"
| Rajt :) |
A Jani által kiírt, majd' 1000 perces CD gyűjtemény első darabjai is megszólaltak, természetesen az "Éjjel soha nem érhet véget" című klasszikussal először. Talán mi sem hittük el, hogy úton vagyunk egy olyan Európa-bajnokságra, ahol a magyar labdarúgó válogatott játszik, sőt, az első meccsét egy magabiztos futballal meg is nyerte. Extázis!
Budapesten aztán Peti is csatlakozott: irány a Riviéra! A boldog pillanatokat egyetlen egy hang rontotta el: ötödik útitársunk: Eszti. Hogy ki ő? A GPS magyar hangja, aki csak ennyi információval tudott szolgálni az indulás pillanataiban: "Nincs GPS jel!" Köszi, Eszti...
Aztán ahogy kigördültünk az autópályára "lánykánk" nyelve is beindult. 1400 km, Szlovénián és Olaszországon keresztül. Hallgattunk az út során István, a Király című rockoperából dalokat, de a "Távol vagy tőlem, mégis közel" nem volt ezek között, a GPS-re pillantva mégis ez jutott eszembe. Hiszen nagyon távolinak tűnt a végcél, de ennyi év futballböjt után mégis közelinek látszódott. Sokat nem haladtunk még, amikor előkerültek az otthonról hozott csemegék. Pogácsák, fasírtok ropogtak a fogak alatt. Az első érdekes mozzanat pedig az utolsó magyar benzinkútnál történt meg velünk. Megállt mellettünk ugyanis az autópálya felügyelet autója és mivel a mi járművünk hátoldalán ki volt feszítve a magyar zászló, éles logikával kikövetkeztették: meccsre megyünk. Így kaptunk ajándékba egy újabb zászlót, amelyet nem sokkal előtte hagyott el valaki az autópálya közepén. De nem ez volt a legnagyobb történés ezen az állomáson. Megérkezett egy másik magyar kisbusz is, amely mint utólag kiderült Madocsáról futott be. A srácok nem egyszerű alapozáson lehettek túl, ugyanis amint nyílt a tolóajtó, egy időben egy utas is "kiszállt". Nem szokványos módon, hiszen két térdre érkezett. Azonban nem nagyon zavarta a dolog, négykézláb kezdte megközelíteni a benzinkút shop részét. Aztán kis segítséggel átesett egy gyors evolúciós fejlődésen és két lábra állt. Páran odajöttek hozzánk, két pacsi után pedig mindenki tovább indult.
Magyaros autópályák!
Hiába hagytuk el az országhatárt, a magyar rendszámok nem szűntek meg, sőt... Talán többel találkoztunk mint az M7-s sztrádán. Stadionba még nem kerültünk, de máris megkezdődött a "közös szurkolás". Villantásokkal, elakadásjelző kitételekkel, elszórt dudákkal köszöntötte egymást minden magyar a külföldi utakon is. A nagy magyar konvoj tehát elindult, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodjon,
Magyaros autópályák!
Hiába hagytuk el az országhatárt, a magyar rendszámok nem szűntek meg, sőt... Talán többel találkoztunk mint az M7-s sztrádán. Stadionba még nem kerültünk, de máris megkezdődött a "közös szurkolás". Villantásokkal, elakadásjelző kitételekkel, elszórt dudákkal köszöntötte egymást minden magyar a külföldi utakon is. A nagy magyar konvoj tehát elindult, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodjon,
Hála isten nyugodtan telt az út odafelé. Most nem kell beszámolnom defektről, mint a görög utazás kapcsán. Zavartalanul haladtunk St. Tropez felé. Navigátorom, Jani, közben adta az itiner infókat, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Amikor elkezdett virradni, javában Olaszország közepén haladtunk. Aztán amikor elértük a határt, kerekedett a szem, ugyanis autópálya kapuhoz érkeztünk:
" Ciao! " - szólt a hölgy az ablakból, majd valami embertelen gyorsasággal megosztotta velem az infókat olaszul. De mivel látta, hogy halvány szellentésem nincs arról, mit magyaráz, rámutatott a kijelzőre. 62 Euro. Igaz, hogy az utazás előtt informálódtam a díjakról, de ha biztosan tudom előre, hogy mennyi lesz majd a francia pálya, akkor ezen a 62 Eurón meg sem lepődöm. Na, de a fizetés után jött a hatalmas ötlet: ne menjünk autópályán, guruljunk végig a tenger mellett. Persze, ahogy mi azt elképzeltük... Az első kis francia faluban jött az eszement forgolódás. Nem egy nagy autó egy 2 méter 20 centi magas Ford Transit, de a kis tengerparti faluban nem volt egyszerű vele közlekedni. Egy óra csámborgás után inkább visszatértünk az autópályára. Ekkor kezdődött el köztem és a francia autópálya között egy igazán szenvedélyes kapcsolat, egyáltalán nem pozitív értelemben.
Tisztelt francia autópálya felügyelet!
Az már meg sem rendít, hogy mennyit kell fizetni az utakért, de könyörögve kérem, szüntessék meg ezt a kapus rendszert, mert még két kapu és felégetek magam után mindent. Tizenpár óra vezetés után nincs türelmem még ahhoz is, hogy ne vegye be a pénzem, vagy éppen elnyelje.
Tisztelettel: egy nagyon ideges magyar sofőr!
Persze ezen csak én voltam megrökönyödve, a többiek igazán jól szórakoztak az egyoldalú párbeszéden, amit eme remek eszközök felé intéztem. De végre, megérkeztünk!
A szállásunk egy remek kis helyen volt a tengerparttól tíz percnyi sétára. Egy kis házban foglaltuk el a helyünket, immáron öten, hiszen idő közben Lipy is csatlakozott, aki élőben tekintette meg az osztrák verést is, utána utazott át hozzánk. Így szurkolói csoportunk, a Dr. Kugli három helyett, két fővel folytatta Franciaország bevételét. Kipakolás után irány a tengerpart, oda leérve pedig a számtalan képek készítése. Érdemes azt is megjegyezni, meghoztuk magunkkal a jó időt is, ugyanis borzalmas volt az időjárás megérkezésünk előtt. Egy nagyon rossz viccel csak annyit mondtunk Lipynek megérkezésünkkor:
"A vonóhorogra kötöttük a Napot!"
A rengeteg kép, videó elkészülte után visszatértünk a szállásra, ahol én nagyon gyorsan nyugovóra tértem. Kicsit megfárasztott a közel 1400 km gáztaposás. Éjfél körül aztán alkalmi riadót vert "KisAndrási", aki a ház kulcsát kereste nagy serényen. Az elfogyasztott alkoholmennyiséggel párhuzamban nehezen találta, végül ő is aludni vonult, hiszen másnap élőben nézhettük a Magyar Labdarúgó Válogatottat. Reggelire mi mást ehettünk volna Franciaországban, mint bagettet. Azért a társaság abban egyet értett, hogy a franciák valószínű nem így eszik.
Kolbásszal, sült tarjával, hagymával és erős paprikával. Mivel ők a csigát eszik, ezért nem is hatott meg minket az autentikus elfogyasztás. A laza reggeli után elindultunk Marseille irányába, immáron kilencen, ugyanis Baum és brigádja is csatlakozott hozzánk. A szállás illetve a Stade Vélodrome között 150 km út várt ránk. Ezalatt újfent közelebbi barátságot kötöttem kedvenc autópálya kapuimmal.
Kolbásszal, sült tarjával, hagymával és erős paprikával. Mivel ők a csigát eszik, ezért nem is hatott meg minket az autentikus elfogyasztás. A laza reggeli után elindultunk Marseille irányába, immáron kilencen, ugyanis Baum és brigádja is csatlakozott hozzánk. A szállás illetve a Stade Vélodrome között 150 km út várt ránk. Ezalatt újfent közelebbi barátságot kötöttem kedvenc autópálya kapuimmal.
A városba beérkezve egyből akadályokba ütköztünk, ugyanis a város összes mélygarázsában 1,9 m magasságkorlát nehezítette a dolgunkat. Azért az egyszerű ok miatt,mert 2,2 m magas volt az autónk. Végül sikerült egy nem túlságosan tiszta helyen megállnunk. Az első próbálkozásunk alkalmával egy kerítés mellett szerettem volna megállni, amikor magyar szavakat hallottam:
"Bilincs,bilincs!" - mivel ez egyetlen nyelvjárásban nem jelent jót, ezért továbbálltunk. Közben kiderült, hogy "lebilincselő" emberünk Nagyváradról érkezett, amit széles vigyorral mesélt, így megtekinthettük mind a 32 aranyfogát.
A második parkolásnál is kaptunk segítséget. Egy helyi üzlettulaj kézzel-lábbal, illetve franciául magyarázta, hogy ő bizony vigyáz majd az autóra. Legalábbis reméljük, hogy azt mondta, miközben mutogatott a szemére és nem valami szervkereskedő volt. Végül kiderült, tényleg vigyázott az autóra. Még ég próbáltam megérteni emberünket, addig Lipyék is kiszálltak és nem tettek három métert amikor egy helyi, annyira nem szimpatikus fekete úriember állt eléjük egy ajánlattal, amely rövid és célratörő volt: "Hasis? Drog?". Egy határozott nem után elindultunk a kikötőbe, ahonnan az összes magyar közös vonulással ment a stadionba. Ami itt történt...
Gondolom rengetegen néztek videókat, képeket arról a bizonyos vonulásról. Ami szavakkal leírhatatlan volt. A helyi Andrássy úton vonultunk végig, az ott lakók pedig az erkélyről videózták, fényképezték a piros-fehér-zöld tömeget. Körülbelül kettő óra alatt jutottunk el a stadionba, ahol megállnék egy kicsit. Egyrészt tényleg fantasztikusan néz ki a Vélodrome, de amit biztonság címén műveltek. Botrány! Természetesen nem látunk abba bele, milyen elsődleges intézkedéseket tettek előtte, vagy éppen hány civil ruhás rendőr mozgott a környékünkön, de az, hogy itthon szkennerrel jutunk el stadionba, egy EB-n pedig a terror legnagyobb idejében egy ember kutat át... Érdekes! Személy szerint örültem, hogy páran be tudtak vinni pár füstöt a hangulat miatt, de ennyi erővel sokkal veszélyesebb dolgok is bejuthattak volna egy hatvanezres stadionba. Hála isten semmi gond nem történt és itt le is zárom ezt a részét a történetnek.
"KisAndrási" és Gulyás Gabi társaságában nézhettük meg a meccset, a kapu mögött. A helyünkhöz való eljutás egyenesen bohózatba illő volt. Ugyanis, nem abba a blokkba mentünk be, ahová szólt a jegyünk, próbáltunk valóban a szurkolók felé menni, nem azok között végignézni, akik ülve egy hot-doggal nézik. Teszem hozzá, ezzel sincs semmi baj, de aki a kapu mögé kapott jegyet legyen azzal tisztában, hogy ez nem a szotyizós szekció, itt általában szurkolás van. Visszatérve a lejutáshoz: kommandósokat megszégyenítő -SE- ugrásokkal mentünk le két szektort. Nagyon vagánynak éreztük magunkat, hiszen tök jó helyre kerültünk, büszkék voltunk arra, hogy átcsesztük a rendszert és egy sokkal jobb helyen állunk. Na de jött a felismerés. A szenzációs akciónkkal azt értük el, hogy a saját helyünkhöz ugráltunk le. Szóval mi nem egyszerűen besétáltunk, hanem két blokkot leugrálva jutottunk el saját szektorunkba. Amely olyan tökéletesre sikerült, hogy nem csak a szektort, de még a sort és a székszámokat is eltaláltuk. Nem mintha ez minket érdekelt volna, hiszen a lépcsőn állva szurkoltunk. Most pedig jöjjön pár sor, amely sok mindenkinek lehet nem fog tetszeni!
![]() |
| Az ugróbajnokok |
Nagyon örülök, hogy az egész országot megmozgatta ez az EB, de azt is be kell látnia pár "elsőmeccsesnek", amit már fentebb említettem. Kapu mögött szurkolás van, ha egy colával ülve akarja végignézni, semmi baj, csak ne emelje fel a hangját, hogy ő közvetlenül a kapu mögötti első sorban le akar ülni... Lépjünk tovább!
Felharsant a kezdő sípszó. Ez volt az orosz bíró első és egyetlen jó fújása a találkozó során. Mindenki tudja miről van szó, ezt nem részletezem. A találkozó vége felé jártunk már, amikor egyenlítettünk. Egy egyáltalán nem szép góllal. De kit érdekel ez ilyenkor?! Senkit. Elszabadult a "pokol", mindenki egymás nyakában volt, Magyarország pedig két meccset követően veretlenül vezette csoportját. Hazaérve természetesen megünnepeltük pár sörrel ezt a csodát!
| Szállás no. 1 és a verda |
Volt még két napunk a tengerparton, ezeket tartalmasan el is töltöttük. A meccsnap utáni délutánt is sörözéssel és fürdéssel. Illetve megmutattuk a Francia Riviéra népének, hogyan is kell fejelni. Bár az elfogyasztott sörmennyiség alaposan befolyásolta a szenzációs látványt. Mindenesetre mi jól szórakoztunk. Ahogy visszatértünk a szállásra, akadt egy kis vita a biztonsági főnökkel. Szerinte, mi már szombaton is egész nap zavartuk az ott pihenőket, meg egész vasárnap. Aztán felhívtuk a figyelmét, hogy szombaton itt sem voltunk, ezen a napon pedig elég sok időt töltöttünk a parton. Majd Jani barátunk már nem bírta idegekkel, egyszerűen elmagyarázta neki a véleményét. Amely mondat, szállóige lett a túra során. Egy kicsit kiabálva közölte újdonsült barátunkkal:
"ICNÁTFER, ICNÁTFER, ICNÁTFER!!!" Nos, fair volt vagy sem, eltávozott ezek után :).
Az este további részében meccset néztünk és söröztünk, a végét pedig nekem sikerült megkoronázni. Ugyanis a csukott ajtón keresztül szerettem volna bejutni a házba, így egy kicsit felragasztottam magam az üvegajtóra. Természetesen, ez is megmaradt mindenkiben a túra további részében is.
Séta St. Tropézban!
A meccsnapokat leszámítva ekkor éreztem magam a legjobban az út során. Úgy döntöttünk, ha már ennyire közel -8 km - vagyunk St. Tropéz-hoz menjünk el. Így elsétáltunk a buszmegállóba. Nos, nálunk itthon a MÁV is késik. A tengerparti francia buszoknál is számolni kell legalább fél órával. Mi azonban húsz perc után meguntuk és úgy döntöttünk vissza megyünk a szállásra. Két métert sem tettünk meg az állomástól a busz elhúzott mögöttünk. Mivel odakint le kell inteni a buszokat, nem is lassított. Ez olyannyira felmérgelt mindenkit, hogy rögtön el kellett menni egy sörért a közeli pizzériába, amíg jön a következő. Az első sör után azonban eldöntöttük: gyalogolunk.
| Csúnya kilátás.... |
| Welcome to St. Tropez! |
Ennél jobb ötletünk pedig nem volt az egész utazás során, hiszen olyan gyönyörű helyeken jártunk, amelyekre nem tudtunk mit mondani. Hihetetlen, hogy vannak emberek, akik ilyen környezetben élnek.
Rengeteg képet csináltunk, de igazán egy sem adja át a környezet szépségét. Visszafelé már igénybe vettük a buszos segítséget és a 8 km-s utat, amit gyalog másfél óra alatt megtettünk, sikerült busszal egy óra alatt abszolválni.
A kicsit fárasztó séta után elindult egy vérre menő pókerjátszma. Gondolom, a 100 km-re lévő Monaco kaszinóiban is úgy tolják a játékot, ahogy mi tettük. Ott a dollármilliók repkednek, mi egy-egy all-in bemondásánál akár 40 ropiszálat is bedobtunk a közösbe!
A kicsit fárasztó séta után elindult egy vérre menő pókerjátszma. Gondolom, a 100 km-re lévő Monaco kaszinóiban is úgy tolják a játékot, ahogy mi tettük. Ott a dollármilliók repkednek, mi egy-egy all-in bemondásánál akár 40 ropiszálat is bedobtunk a közösbe!
| All-In |
A szállásunk és a következő meccshelyszín között közel 500 km út várt ránk, a parádés autópálya kapukkal együtt. A lyoni szállás már kevésbé volt látványos, mint az eddigi, ellenben kétszer annyiba került, illetve annyi előnye volt, hogy kizárólag magyar volt a közel 50 szobás szálláson. Kipakolás után elindultunk a belváros felé. Lipy jó munkás ember révén ekkor még nem csatlakozott, akadt egy kis meló számára. Mi azonban megindultunk, csak éppen rossz irányba. A buszjáratot eltaláltuk, az irányt viszont egyáltalán nem. Így négy megállót követően szállhattunk le, azonban a metrót ezután már simán megtaláltuk. A Rhone partján találtunk is egy remek helyet, ahol elfogyasztottunk egy hamburger-sör kombóból álló vacsorát. Meglepetés itt sem ért minket, az ég világon nem tudott senki hozzánk szólni angolul, azért egy hamburgert így sem nehéz rendelni. Megérkezett Lipy is, a következő programunk pedig igazán meglepetésként fog hatni: söröztünk! Hiába vannak rosszabbnál, rosszabb sörei a franciáknak, valahogy mindig bekerült az "étrendbe".
Lyon belvárosa igazán szép, élő város. Igaz, most rengeteg magyarral is tele volt. Ahogy elfogyott a folyékony malátánk betértünk egy kis boltba. A srác "pénztárgépe" aligha volt bekötve a francia NAV-hoz, ugyanis egy kincses ládára hasonlító dobozból adott vissza. Ebben a kis boltban ismertek rá Jani barátunkra. Mint, kiderült, tavaly egy bortúra alkalmával futottak össze. Milyen kicsi a világ...
Mivel túlságosan éjszaka nem akartunk utazgatni, ideje korán hazamentünk és nyugovóra tértünk a nagy nap előtt. Ugyanis Magyarország Portugáliával játszotta utolsó csoportmeccsét. Kelés után ismét célba vettük a belvárost, otthonra ajándékokat vettünk, majd elfogyasztottunk egy igazán remek reggelit.
Az egyetlen kajás egységben, amit reggel 10-kor nyitva volt. Egy nagyon kedves úriember csinált nekünk tacót, amibe szívét-lelkét beletette. Amikor hazaértünk elindultunk bevásárolni némi alkohol tartalmú italt. De mint kiderült, Lyonban szurkolóknak nem adhattak meccsnapon alkoholt egy boltban sem. Mivel a csapatból ketten is szurkolói pólóban voltak, gyorsan falakba ütköztünk. De a találékony magyar, mindenhol találékony magyar. Visszamentünk "civilben" és már a miénk is volt a megérdemelt vodka, majd egy óra keresgélés után még hideg sört is sikerült szereznünk. Mi kell még? Talán egy magyar győzelem.
| Bon Apetit! |
| Mi vaaan Ronaldo? :) |
Alaposan eltelt az idő a sörvadászattal, így a vonuláson már nem vettünk részt, taxival mentünk a stadionig.Időben, hiszen jó helyeket szerettünk volna találni a zászlóknak. Miután ez is megtörtént, kezdődhetett meccs. Ismét pazar hangulat, amihez újfent egy tiszta szívvel játszó csapat társult. A három gólon kívül már csak az tetszett jobban, hogy Dzsudzsák második találatát követően tőlem 40 m-re kapta el a hisztiroham Cristiano Ronaldót. Jó volt látni, hogy a világ egyik legjobb játékosa a magyarok miatt dühöng!
Csak álltam a stadionban, néztem jobbra, néztem balra és egyszerűen nem akartam elhinni ami velünk történik, ebben a pillanatban megpillantottam a csoport végeredményét a kijelzőn. Magyarország megnyerte a saját négyesét.
Ismét szétnéztem, majd megtörtént az, ami szinte várható volt. Kitört belőlünk a sírás. Mint a kis gyerekek könnyeztünk... az öröm nagyon édes könnyei voltak ezek. Mennyit vártunk erre a pillanatra. Sírni, ugyebár csak a győzteseknek szabad. Nincs még vége az EB-nek, de nekem megvan már a győztes. Az én korosztályom még nem láthatott magyar labdarúgó válogatottat nagy világversenyen, most pedig itt vagyunk és élőben átélhetjük ezeket a fantasztikus és lenyűgöző pillanatokat. Eddig is azon az állásponton voltam, hogy minden egyes túra megérte amin részt vettünk, Bukaresttől, Helsinkin át Pireuszig. De ilyenkor felértékelődik az emberben ez az élmény. Ezeknek a történelmi pillanatoknak az elejétől kezdve a részesei voltunk. Dárdai Pál csodás bemutatkozására a román fővárosban, Stieber bombagóljára a finn Olimpiai Stadionban. Igaz, hogy a görögöktől kikaptunk, de három találatnak ott is örülhettünk. Aztán a hazai Feröer meccs még az utazás előtt, amikor Böde kétszer villant, vagy Priskin csodagólja a norvégok ellen.
Ismét szétnéztem, majd megtörtént az, ami szinte várható volt. Kitört belőlünk a sírás. Mint a kis gyerekek könnyeztünk... az öröm nagyon édes könnyei voltak ezek. Mennyit vártunk erre a pillanatra. Sírni, ugyebár csak a győzteseknek szabad. Nincs még vége az EB-nek, de nekem megvan már a győztes. Az én korosztályom még nem láthatott magyar labdarúgó válogatottat nagy világversenyen, most pedig itt vagyunk és élőben átélhetjük ezeket a fantasztikus és lenyűgöző pillanatokat. Eddig is azon az állásponton voltam, hogy minden egyes túra megérte amin részt vettünk, Bukaresttől, Helsinkin át Pireuszig. De ilyenkor felértékelődik az emberben ez az élmény. Ezeknek a történelmi pillanatoknak az elejétől kezdve a részesei voltunk. Dárdai Pál csodás bemutatkozására a román fővárosban, Stieber bombagóljára a finn Olimpiai Stadionban. Igaz, hogy a görögöktől kikaptunk, de három találatnak ott is örülhettünk. Aztán a hazai Feröer meccs még az utazás előtt, amikor Böde kétszer villant, vagy Priskin csodagólja a norvégok ellen.
A hazautazás szintén zavartalan volt, bár Milánónál beleszaladtunk egy közel két órás dugóba, de más probléma nem volt. Életem maradandó és nagy kockázat nélkül kijelenthetem: LEGSZEBB ÉLMÉNYE volt ez a kilenc nap, egy remek társasággal.
A végén pedig szeretném megköszönni minden egyes magyar labdarúgónak, akiknek köszönhetem ezt a kiváló élményt, Bernd Storcknak, hogy új színt vitt a már-már fekete-fehér magyar labdarúgásba. Dárdai Pálnak, aki először elkezdte színezni ezeket a bizonyos színtelen lapokat a magyar labdarúgás nagy könyvében. Remélem sok mindenkinek legalább egy kicsit megváltozott a véleménye a magyar fociról. Csak egy szűk réteg hisz ebben még mindig, örülök, hogy a részese lehetek. De akik most a csapat mellé álltak, azok ne forduljanak el a srácoktól akkor sem, ha becsúszik egy-egy rosszabb eredmény. Hiszen valami elindult és nagyon bízom abban, hogy ez a pár nap a játékosok fejében is ott marad. Hogyne maradna... ezekkel az élményekkel vághatnak neki ősszel majd a világbajnoki selejtezőknek. Gyerekek, én nagyon mennék Oroszországba...
Előtte azonban irány Riga vagy éppen Portugália, hiszen:
"...az éjjel soha nem érhet véget..."
Ui: Bízom abban is, hogy ezzel a pár sorral sikerült legalább egy kicsit átadni azt, hogy éreztük magunkat, ugyanis nagyon nehéz szavakba önteni azt, amit átéltünk.


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése