Ha valaki eredményt akar elérni –
akármilyen szinten is legyen – véleményem szerint, először az utánpótlásnál
kell jó munkát végeznie. Főleg igaz, ez kis hazánkra, amely valljuk be nem az
európai elit kedvence futball szempontjából (sem). És különösen fontos az
utánpótlás az alacsonyabb osztályokban szereplő csapatoknál, hiszen itt
általában az adott településről vagy a közvetlen agglomerációból kell megoldani
az csapatok létszámát. Nincs ez másként Karcagon sem, ahol az összes „U”-s
csapatban helyi fiatalok labdarúgó tudását csiszolják. Ezek közül is egy
csapatra szeretnék kitérni a következő pár sorban, hiszen az elmúlt héten egy
edzőtábor keretein belül sikerült megismernem ennek a lelkes és tehetséges
társaságnak a tagjait.
A
tábor július 15 és 19.-e között került megrendezésre Berekfürdőn. A szállást
nyaralóban biztosították a szülők a lurkók számára, az étkezés pedig egy helyi
étteremben történt. Hétfőn reggel 8:30-kor indult el a csapat a 8 km-es „minitúrára”.
Nem véletlenül használom a túra kifejezést, hiszen a csapat minden egyes tagja
stílusosan – mivel csak egy sporttáborról volt szó – kerékpárral indult el a
fürdőtelepülés felé.
„ÁLLJ!”
hangzott el a vezényszó a hátul tekerő szülőktől egy kilométer után. Mi elől haladók
egy gyors hátranézéssel konstatáltuk, hogy a csoport hátsó része leszakadt
tőlünk. A megállás oka pedig egy kisebb baleset, egyik sportolónk ugyanis
hamarabb megérezte a beton negatív hatását, mint a berekfürdői strandvíz
szépségeit. Mit tudunk tenni, ilyen ez a gravitáció. J
„Jól indul!”, néztünk össze Rolival – akinek kb. századjára, de ezen sorok
között is megköszönöm, hogy velük tarthattam - . Ja, és hogy ki is az a Roli? A
kérdés jogos, ő a kiscsapat edzője. Végül sikeresen abszolváltuk az indulástól
a nyaralóig majd’ tíz kilométeres távot. Ekkorra pedig a szülői segítségnek –
no meg az autóknak – köszönhetően a csomagok is rendben a szállásunkon voltak.
Kipakolás után, egy gyors kis dinamikai edzésen vehettek részt a kicsik.
Őszinte leszek, én ekkor még csak lelkes néző voltam. Bóják között
teljesítettek különböző feladatokat. A nap további programja ebéd illetve
délutáni edzés volt. A tréning végeztével, szállásunkra visszatérve még mindig
volt energia a csapatban, így a szállás udvarán focival – mi mással – töltötték
el a vacsoráig hátralévő időszakot. Az este eljöttével tartottunk egy
úgynevezett hétnyitó programot, amelyen részt vett minden szülő. Itt még volt alkalom a „könnyes” búcsúra,
hiszen legközelebb már csak pénteken láthatták anyát és apát.
Elérkezett a
kedd. Ébresztő hét órakor. Nagy meglepetésünkre, mindenki gond nélkül pattant
ki az ágyból. Majd persze jött az egymás közötti kis vagányság is. Ahogy
kiértek a szállás teraszára – ahol még a felnőttek is próbálkoztak saját
önindítójuk bekapcsolásával – az „…én már rég fent voltam…” illetve az „én
keltem fel először” mondatok hangoztak el különböző variációkban. Reggeli és a
délelőtti edzés után, azért már hallatszott pár olyan kérdés is, hogy „Lesz
csendespihenő ebéd előtt?”. Az nem, viszont délutáni fürdő volt. Itt valami
varázsütésre elmúlt mindenkiből a fáradtság. Nekünk felügyelőknek viszont
ilyenkor indult be igazán a dolog fárasztó része, hiszen egy fürdőben csak
nehezebb együtt tartani a gyerekeket, de hála istennek minden baj nélkül
lezajlott ez a program is. Sőt, bár én a többiek nevében nem beszélhetek, de
jobban elfáradtam a medencében való játék közben, mint a srácok. Azért az ő
elalvásukkal sem volt probléma a szerdai nap előtt…

…
amely a hét talán legfontosabb napja volt, hiszen edzőmérkőzést játszottak
Tiszafüred hasonló korosztályú csapata ellen. A reggeli után én elbúcsúztam
tőlük, magán elfoglaltságok miatt én
kimaradtam a szerdai programból. Szerencsét kívántam nekik, majd újból
teljesítettem a tíz kilométeres kerékpártúrát. Este amikor visszaérkeztem,
mindenkinek fülig ért a szája. Bár tudtam a végeredményt, azért megkérdeztem
tőlük, hogy sikerült a meccs. Jöttek is gyorsan a büszke válaszok: „13-3”.
Következő nap hasonlóan a keddihez telt. Délelőtt edzés majd délután fürdőzés.
Ennek a napnak a lényege este következett, amikor is egy úgynevezett
bátorságpróbán teszteltük mindenki rátermettségét. Takarodó után Roli kezdett
el egyenként mindenkit kihívni a jó puha ágyból, hogy „éjszakai futás” címszó
alatt mindenki bebizonyíthassa bátorságát. Egyből első próbázónk egy „JAJJ”
kiáltással fordult vissza 30 m teljesítése után. És, hogy mindenki értse miről
is volt szó: azt találtuk ki mi okos felnőttek, hogy a nyaraló körül
mindenkinek teljesítenie kell egy kört, különböző próbák alá téve őket. Ez
mondhatni, egy tipikus utolsó esti táborprogram. Négy ponton más és más
„ijesztő” hangot imitáltunk. Aztán első versenyzőnk is teljesítette a maga
távját, a kezdeti ijedtség után. Bár csak párban jött össze a nemes tett.
Hiszen mire a második ember kiért, ő már ismét ott állt a rajtnál. Próbálta
bizonyítani, hogy ő már bizony körbeért, el kellett indulnia mégegyszer.
Mindenki máshogyan reagálta le a hangokat. Volt, aki gyorsabban futott mint a
pályán, de akadt olyan is, aki haláli nyugalommal „sétálta” le a kört, sőt még
arra is volt lélekjelenléte, hogy megállapítsa névszerint, ki is próbálja őt
ijesztgetni. Utolsó ember célba érése után jöttek a vélemények. „Ez egy
hülyeség; Szerintem tök jó volt; Láttátok Erika nénit a létrán; Geri a te
anyukád fát húzgált a kerítésen; Dávid meg telefonozott a bokorban…” . Rövid
élménybeszámolót tehát nem kellett kérni, mindenkinek jött a sajátos véleménye.
De a bátorságért járó chips – amit természetesen csak reggel lehetett
elfogyasztani – mindenki kedvét visszahozta, és a rögtönzött ébresztő után
viszonylag gyorsan mindenki vissza is aludt. Záró napunk reggelén, még
mindenkiben az előző este történtek éltek, így másról sem lehetett beszélni
reggeli előtt-, közben- és után. Délelőtti átmozgatás és utolsó ebédünk elfogyasztása
után lehetett készülődni a hazaútra. Mindenkinek össze kellett szednie saját
kis motyóját, egy rövid ellenőrzés után pedig táskába pakolni. „Én még
életemben nem hajtogattam ennyit, de készen vagyok” jött az első fecske büszke
mozdulatokkal az ajtón kifelé. Eközben mi
előkészültünk az
esti vacsorához. Edzőbá’ utánozhatatlan paprikás krumplija volt a menü, és mire
készen lett minden szülő meg is érkezett. Egy kis krumpli aztán a táborozók
nagy része elhagyta a szállást. Csak a nyaraló tulajdonosai és gyermekeik
maradtak.
Nem
szerettem volna különböző szabályok alapján megírni a fenti sorokat, így az
lett a döntésem, hogy élménybeszámoló szerűen osztom meg ennek a kiváló hétnek
a történéseit. A gyerekek minden edzésfeladatot maximálisan elvégeztek és egész
héten pár apróságot leszámítva semmi probléma nem volt velük. Kicsit
elvonatkoztatva az élménybeszámoló jellegtől. Nekem az a véleményem, hogy a
gyerekeket igenis így lehet rábírni a munkára és a terhelésre. Töltsenek együtt
egy kis időt, akár egy hetet szülőmentesen, és foglalkozzanak ezalatt az idő
alatt azzal a sportággal, amelyet szeretnek. És persze ne maradjon el a
szórakozás sem, hiszen mégis gyermekekről van szó. Én úgy látom, a karcagi
utánpótlás jó kezekben van, ennél a korosztálynál pedig különösen. Nem azért
mondom, mert edzőjük régi barátom, hanem mert valóban lehet tőle sokat tanulni.
És mivel egyszer én is gyerekekkel szeretnék foglalkozni edzői szinten, jó
tanulság volt nekem is ez a pár nap. Itt szeretném megköszönni újra mindenkinek,
hogy gyorsan „befogadtak” ebbe a kis szűk környezetükbe. Direkt nem emelek ki
senkit névszerint, nem lenne fair, hiszen minden szülő barátságos volt. De név
nélkül köszönöm annak a pár embernek, akik egész héten segítettek nekünk
„non-stop” szolgátlatban, és tettek azért, hogy a gyerekek a lehető legjobban
érezzék magukat. A címben szereplő ugródeszka hasonlat pedig nem véletlen. Én
hiszek abban, hogy ebből a csapatból is pár sportoló igenis magasra repülhet
erről a bizonyos deszkáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése