2013. július 24., szerda

„U”-gródeszka

Ha valaki eredményt akar elérni – akármilyen szinten is legyen – véleményem szerint, először az utánpótlásnál kell jó munkát végeznie. Főleg igaz, ez kis hazánkra, amely valljuk be nem az európai elit kedvence futball szempontjából (sem). És különösen fontos az utánpótlás az alacsonyabb osztályokban szereplő csapatoknál, hiszen itt általában az adott településről vagy a közvetlen agglomerációból kell megoldani az csapatok létszámát. Nincs ez másként Karcagon sem, ahol az összes „U”-s csapatban helyi fiatalok labdarúgó tudását csiszolják. Ezek közül is egy csapatra szeretnék kitérni a következő pár sorban, hiszen az elmúlt héten egy edzőtábor keretein belül sikerült megismernem ennek a lelkes és tehetséges társaságnak a tagjait.


A tábor július 15 és 19.-e között került megrendezésre Berekfürdőn. A szállást nyaralóban biztosították a szülők a lurkók számára, az étkezés pedig egy helyi étteremben történt. Hétfőn reggel 8:30-kor indult el a csapat a 8 km-es „minitúrára”. Nem véletlenül használom a túra kifejezést, hiszen a csapat minden egyes tagja stílusosan – mivel csak egy sporttáborról volt szó – kerékpárral indult el a fürdőtelepülés felé.
„ÁLLJ!” hangzott el a vezényszó a hátul tekerő szülőktől egy kilométer után. Mi elől haladók egy gyors hátranézéssel konstatáltuk, hogy a csoport hátsó része leszakadt tőlünk. A megállás oka pedig egy kisebb baleset, egyik sportolónk ugyanis hamarabb megérezte a beton negatív hatását, mint a berekfürdői strandvíz szépségeit. Mit tudunk tenni, ilyen ez a gravitáció. J „Jól indul!”, néztünk össze Rolival – akinek kb. századjára, de ezen sorok között is megköszönöm, hogy velük tarthattam - . Ja, és hogy ki is az a Roli? A kérdés jogos, ő a kiscsapat edzője. Végül sikeresen abszolváltuk az indulástól a nyaralóig majd’ tíz kilométeres távot. Ekkorra pedig a szülői segítségnek – no meg az autóknak – köszönhetően a csomagok is rendben a szállásunkon voltak. Kipakolás után, egy gyors kis dinamikai edzésen vehettek részt a kicsik. Őszinte leszek, én ekkor még csak lelkes néző voltam. Bóják között teljesítettek különböző feladatokat. A nap további programja ebéd illetve délutáni edzés volt. A tréning végeztével, szállásunkra visszatérve még mindig volt energia a csapatban, így a szállás udvarán focival – mi mással – töltötték el a vacsoráig hátralévő időszakot. Az este eljöttével tartottunk egy úgynevezett hétnyitó programot, amelyen részt vett minden szülő.  Itt még volt alkalom a „könnyes” búcsúra, hiszen legközelebb már csak pénteken láthatták anyát és apát.
Elérkezett a kedd. Ébresztő hét órakor. Nagy meglepetésünkre, mindenki gond nélkül pattant ki az ágyból. Majd persze jött az egymás közötti kis vagányság is. Ahogy kiértek a szállás teraszára – ahol még a felnőttek is próbálkoztak saját önindítójuk bekapcsolásával – az „…én már rég fent voltam…” illetve az „én keltem fel először” mondatok hangoztak el különböző variációkban. Reggeli és a délelőtti edzés után, azért már hallatszott pár olyan kérdés is, hogy „Lesz csendespihenő ebéd előtt?”. Az nem, viszont délutáni fürdő volt. Itt valami varázsütésre elmúlt mindenkiből a fáradtság. Nekünk felügyelőknek viszont ilyenkor indult be igazán a dolog fárasztó része, hiszen egy fürdőben csak nehezebb együtt tartani a gyerekeket, de hála istennek minden baj nélkül lezajlott ez a program is. Sőt, bár én a többiek nevében nem beszélhetek, de jobban elfáradtam a medencében való játék közben, mint a srácok. Azért az ő elalvásukkal sem volt probléma a szerdai nap előtt…
… amely a hét talán legfontosabb napja volt, hiszen edzőmérkőzést játszottak Tiszafüred hasonló korosztályú csapata ellen. A reggeli után én elbúcsúztam tőlük,  magán elfoglaltságok miatt én kimaradtam a szerdai programból. Szerencsét kívántam nekik, majd újból teljesítettem a tíz kilométeres kerékpártúrát. Este amikor visszaérkeztem, mindenkinek fülig ért a szája. Bár tudtam a végeredményt, azért megkérdeztem tőlük, hogy sikerült a meccs. Jöttek is gyorsan a büszke válaszok: „13-3”.


Következő nap hasonlóan a keddihez telt. Délelőtt edzés majd délután fürdőzés. Ennek a napnak a lényege este következett, amikor is egy úgynevezett bátorságpróbán teszteltük mindenki rátermettségét. Takarodó után Roli kezdett el egyenként mindenkit kihívni a jó puha ágyból, hogy „éjszakai futás” címszó alatt mindenki bebizonyíthassa bátorságát. Egyből első próbázónk egy „JAJJ” kiáltással fordult vissza 30 m teljesítése után. És, hogy mindenki értse miről is volt szó: azt találtuk ki mi okos felnőttek, hogy a nyaraló körül mindenkinek teljesítenie kell egy kört, különböző próbák alá téve őket. Ez mondhatni, egy tipikus utolsó esti táborprogram. Négy ponton más és más „ijesztő” hangot imitáltunk. Aztán első versenyzőnk is teljesítette a maga távját, a kezdeti ijedtség után. Bár csak párban jött össze a nemes tett. Hiszen mire a második ember kiért, ő már ismét ott állt a rajtnál. Próbálta bizonyítani, hogy ő már bizony körbeért, el kellett indulnia mégegyszer. Mindenki máshogyan reagálta le a hangokat. Volt, aki gyorsabban futott mint a pályán, de akadt olyan is, aki haláli nyugalommal „sétálta” le a kört, sőt még arra is volt lélekjelenléte, hogy megállapítsa névszerint, ki is próbálja őt ijesztgetni. Utolsó ember célba érése után jöttek a vélemények. „Ez egy hülyeség; Szerintem tök jó volt; Láttátok Erika nénit a létrán; Geri a te anyukád fát húzgált a kerítésen; Dávid meg telefonozott a bokorban…” . Rövid élménybeszámolót tehát nem kellett kérni, mindenkinek jött a sajátos véleménye. De a bátorságért járó chips – amit természetesen csak reggel lehetett elfogyasztani – mindenki kedvét visszahozta, és a rögtönzött ébresztő után viszonylag gyorsan mindenki vissza is aludt. Záró napunk reggelén, még mindenkiben az előző este történtek éltek, így másról sem lehetett beszélni reggeli előtt-, közben- és után. Délelőtti átmozgatás és utolsó ebédünk elfogyasztása után lehetett készülődni a hazaútra. Mindenkinek össze kellett szednie saját kis motyóját, egy rövid ellenőrzés után pedig táskába pakolni. „Én még életemben nem hajtogattam ennyit, de készen vagyok” jött az első fecske büszke mozdulatokkal az ajtón kifelé. Eközben mi előkészültünk az esti vacsorához. Edzőbá’ utánozhatatlan paprikás krumplija volt a menü, és mire készen lett minden szülő meg is érkezett. Egy kis krumpli aztán a táborozók nagy része elhagyta a szállást. Csak a nyaraló tulajdonosai és gyermekeik maradtak.

Nem szerettem volna különböző szabályok alapján megírni a fenti sorokat, így az lett a döntésem, hogy élménybeszámoló szerűen osztom meg ennek a kiváló hétnek a történéseit. A gyerekek minden edzésfeladatot maximálisan elvégeztek és egész héten pár apróságot leszámítva semmi probléma nem volt velük. Kicsit elvonatkoztatva az élménybeszámoló jellegtől. Nekem az a véleményem, hogy a gyerekeket igenis így lehet rábírni a munkára és a terhelésre. Töltsenek együtt egy kis időt, akár egy hetet szülőmentesen, és foglalkozzanak ezalatt az idő alatt azzal a sportággal, amelyet szeretnek. És persze ne maradjon el a szórakozás sem, hiszen mégis gyermekekről van szó. Én úgy látom, a karcagi utánpótlás jó kezekben van, ennél a korosztálynál pedig különösen. Nem azért mondom, mert edzőjük régi barátom, hanem mert valóban lehet tőle sokat tanulni. És mivel egyszer én is gyerekekkel szeretnék foglalkozni edzői szinten, jó tanulság volt nekem is ez a pár nap. Itt szeretném megköszönni újra mindenkinek, hogy gyorsan „befogadtak” ebbe a kis szűk környezetükbe. Direkt nem emelek ki senkit névszerint, nem lenne fair, hiszen minden szülő barátságos volt. De név nélkül köszönöm annak a pár embernek, akik egész héten segítettek nekünk „non-stop” szolgátlatban, és tettek azért, hogy a gyerekek a lehető legjobban érezzék magukat. A címben szereplő ugródeszka hasonlat pedig nem véletlen. Én hiszek abban, hogy ebből a csapatból is pár sportoló igenis magasra repülhet erről a bizonyos deszkáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése