És te már nem jössz. Egy ország
kedvence, egy ország ikonja. Bódi László, vagy, ahogy mindenki ismerte: Cipő, a
Republic frontembere. 2013 február 15.-én megállt az a szív, amely már régen
betegeskedett, de egyszer még sikerült elindítani. Majdnem egy teljes hónapig reménykedtek a
családtagok, a barátok és a rajongók egyaránt. De március 11.-én bekövetkezett
az, amitől mindenki félt: Cipő eltávozott közülünk.
Túlzás nélkül állíthatom, ezrek nőttek fel a dalain az elmúlt 23 évben. Klasszikusok sorait alkotta meg az együttes ebben a bő két évtizedben. „Legyen úgy, ahogy nem szabad…”. Márpedig ennek nem szabadott volna megtörténnie. Túlságosan is nagy közhely, de igaz az, hogy mindig a jók mennek el. Ezen bejegyzés megszületését az inspirálta, hogy mennyit is adott nekem a Republic illetve Cipő, a dalaival.
Ha
jól emlékszem valamikor általános iskolában találkoztam először a zenekarral,
természetesen akkor még kevésbé értettem miről szólnak dalaik. Aztán a
gimnázium eljöttével – annak is a vége felé – már kezdtem kapisgálni ezen
szerzemények jelentőségét. Nem magyarázkodás, de addig is hallgattam őket, de
„pusztán” azért mert tetszettek azok a dallamok, amelyek az igen nagyot mondó
szövegeket kísérték. Középiskolai tanulmányom vége hozta el a teljes
„megvilágosodást”. Ettől kezdve évekig egy daluk rengeteget jelentett számomra,
és már nem tudom ahhoz kötni, akihez akkor, mégis köszönöm azt Cipőnek, hogyha
meghallom ezt a dalt, akkor szép emlékek jutnak eszembe. Ez pedig nem más, mint
a „67-es út”.
Ebben
az évben leszek 25 éves, tehát szinte együtt születtem az együttessel. 23 éve
sok magyar ember tartozhat köszönettel a Republicnak. Azért a NAGYBETŰS
alkotásokért, amelyek az együttest végigkísérték. Hiszen én nem csak szimpla
daloknak tekintem ezeket. Minden dal egytől-egyig egy külön varázslat. Az első
Republic koncertemet, mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb élményeként
tartom számon. Azon szerencsések közé tartozom, akik nem egyszer látták élőben
ezt a bizonyos varázst. És, hogy lesz e Republic Cipő nélkül? Adott a kérdés.
De véleményem szerint most nem ez a legfontosabb, hanem, hogy a megfelelő
tisztelettel és részvétnyilvánítással tudjunk tőle elbúcsúzni. Bár nem olyan szép,
mint az együttes főoldalán található sorok, de én is megpróbáltam pár gondolattal elbúcsúzni Cipőtől:
Ma
pedig elindulsz utolsó utadon és bár ez nem a 67-es, de reméljük fényes lesz.
Megígérjük, csak rád gondolunk majd, és azt kívánjuk bárcsak mégegyszer láthatnánk.
De sajnos tudjuk, hogy ez már nem történhet meg, hiszen felszálltál, mint egy
kismadár, holdesőn és napsugáron át, hiányod pedig leírhatatlan, így csak a
csend beszél tovább… A mandula pedig többé már, nem indul sehová…
Nyugodj
Békében Cipő!
Gozsi
Gozsi

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése