2012. november 29., csütörtök

Padlón: De fekve vagy állva?!





Utóbbi pár bejegyzésem nem mondható pozitív hangvételűnek. Ez nem véletlen. Azt hittem -és több embertől is azt hallottam-, hogy amit az élet egyszer elvesz, azt majd előbb vagy utóbb vissza is adja. Úgy, vélem én nem tartozom azon emberek közé, akinek dobálná az élet a lehetőségeket, tehát azt a keveset kell megragadnom, amelyekkel ritkán megajándékoz. Hellyel-közzel ez sikerül is. 
2012 februárjában elkezdtem egy olyan dolgot, amely a legfontosabb volt egész életemben, de most értem meg arra, hogy bele is vágjak. Azt mondom, nem tettem rosszul, hiszen sok pozitív visszajelzést kaptam, arról, amit csinálok. Itt utalnék vissza az élet elvesz illetve visszaad dilemmára. Mert ugye manapság pénz nélkül nehéz élni. Ehhez pedig dolgozni is kell. Így fordulhatott elő velem, hogy pár igen fontos óráról és gyakorlatról is hiányoznom kellett az utóbbi időben. De mindent megteszek a fennmaradó kevés időben ezek pótlására. És egyszer majd el akarom mondani magamról: "Igen, megcsináltam,elértem azt,amivel mindig is foglalkozni akartam: Kommentátor vagyok....". Lehet, hogy nem fog sikerülni, de ez ne rajtam múljon. Tudjak belenézni abba a bizonyos tükürbe. De úgy, hogy aki velem szemben áll, arra ne megvetéssel nézzek, hanem némi büszkeséggel.
Tehát: Fekve vagy állva? A válasz könnyű: Naná, hogy állva. A kiütött boxoló sem azért küzd, hogy minél tovább a padlón maradjon, hanem, hogy minél gyorsabb idő alatt ismét folytathassa a harcot. Ha már kiütés. 24 éves vagyok. Egy hete és két napja. Felfogás kérdése, ki miként kezeli ezt az életkort, mindenesetre öregnek egyáltalán nem mondanám. Furcsa, de elkezdődött az a szakasz az életemben, amikor mindent jobban meggondolok, és előrébb tervezek a holnapnál. Talán eddig is így kellett volna. Rengeteg variáció van arra, ki kinek a hibájából és miként tanul. Én azt hiszem abba a kasztba tartozom, akik a sajátjukból. Talán nem ez a legcélravezetőbb, de mindenképp a legtanulságosabb.
Egy hete és két napja...November 21. Az a nap, amelynek a legboldogabbnak kellett volna lennie. Nem azt mondom, hogy életem legrosszabb napja, de mindenképpen belefér a TOP10-be. Maradjunk a már fent említett hasonlatnál -sportújságíró, vagy mifene akarok lenni-. Egy óriási KO-t kellett átélnem. Nem megyek bele, mert ez tényleg senki másra nem tartozik, csak arra a személyre akitől sajnos kaptam, illetve rám. Talán sok mindent megérdemeltem amiért nem olyan módon álltam dolgokhoz -és hozzá-, ahogyan kellett volna. De ezt már nem. Ez most már sok. Hiába kapok tanácsokat, hiába szeretnék felejteni, hiába ez lenne legkönnyebb megoldás. Tudom, mivel nem tartom magam hülye gyereknek. De ezek a csúnya (?) érzelmek mindig keresztbe húzzák az olykor ésszerűnek hitt dolgokat. Négy darab szó elég talán mostani helyzetem leírására. Ebből kettő talán a leggyakrabban használt szavaink: IGEN ÉS NEM. Kettő pedig a 'fel' igekötővel bír: FELFOGTAM? IGEN!, FELDOLGOZTAM? NEM!. Próbálom teljes mértékben kizárni a gondolataim közül, de nem megy. És akár akarom, akár nem, kihat minden egyes más tevékenységemre. 
Döntöttem: Nem érdekel senki véleménye. Kivétel azoké, akik eddig is mellettem álltak. A lényeg, hogy saját magam el tudjam fogadni. Ez a legnehezebb, főleg egy ilyen dolog után. Furcsa. Mégpedig az, hogy olyan tanácsok tömkelegével van tele a padlás, hogy felejtsd el. Persze, én tudom, mindenki jót akar nekem. Ezért köszönöm is ezeknek az embereknek azt, hogy eddig mellettem voltak. DE erre is egy szóban válaszolok-és most jöhetnek majd a szóismétlések-:NEHÉZ. Nehéz elfelejteni valakit, aki öt évig az életed része. Nehéz, belegondolni abba, hogy egy nap másnak adja át azokat a  belsőséges érzelmeket és titkokat, amiket egykor neked adott. Nehéz, mert nehéz. 
Ez a pár sor -akármennyire is annak tűnik- nem egy önmarcangoló és mártír érzelmeket boncolgató leírás  volt. Egyszerűen csak egy elkeseredett srác néhány gondolata. Aki látja azt a bizonyos fényt az alagút végén. A kérdés csak az, hogy milyen sebességgel jut el addig. Most gyalog indultam el, és nem közeledik. De talán eljön a pillanat, amikor motorra pattanok és pillanatok alatt elérem a világosságot. Amikor pedig megtörténik visszanézve csak a jó emlékek jutnak majd eszembe. Az olyan pillanatok pedig, mint ezen sorok megszületésének másodpercei, a homályba vesznek. 
Igen, boldog voltam. De véget ért. Én elkövettem mindent annak érdekben, hogy hibáimat kijavítsam. Senki sem tökéletes, így természetesen én sem. Mit is említettem az elején? Elvesz az élet és visszaad? Nos, ha ez igaz, akkor elég nagy kamatú hiteltartozása van felém. Szóval, lassan ideje a törlesztésnek. Az elmúlt pár hét egyik legnagyobb 'törlesztőrészlete' pedig egyetlen egy mondat volt. Ez az ember talán nem is tudja, mekkora pluszt adott nekem ezzel. Maradjon névtelenül, majd ha igényt tart rá megnevezem, mert nem biztos, hogy szerepelni a blogomban :)
"Dávid
mondjak valamit? Te kiváló sportriporter leszel, mert te egy tiszta őszinte ember vagy, tele alázattal, és annyit fejlődtél néhány hónap alatt, hogy az hihetetlen "
Mint már említettem, lehet nem sikerül az álmom, de rajta vagyok. És nekem ez az egy mondat adja a legnagyobb erőt.

Zárszóként pedig: Nincs önmarcangolás, nincs az, 'Hogy nekem akkor sem sikerül'. Lezáratlan érzelmek vannak, amelyeket magam sem tudom mikor tudok véglegesíteni. A sikerhez vezető úton -a fény felé- viszont minél hamarabb el kell induljak. És nem gyalog,motorral...24 év mögöttem, de még rengeteg előttem. Vége az önfeledt és meggondolatlan 'fiatalságnak'. Kezdjünk kicsit megkomolyodni, no azért természetesen teljesen ne. A jelszó: ÉLJÜNK HÁT :).
Ki mással zárhatnám? Naná, hogy Dexterrel és az ő egyik bölcsességével. Értse mindenki úgy, ahogy akarja. Nekem talán azt jelenti, amit nem kellene...
"Néha a társ talál ránk és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá..."
 Gozsi

1 megjegyzés:

  1. Az ússz és evezz vezetett a blogodra, ez az írás meg leírja a jelenlegi érzelmeimet. Én pár napja múltam 34 és ennyi idősen sem kezeli könnyeben az ember ha valakinek a szivét a kezébe helyezte, de az inkább szorított rajta egyet... Az ész tudja mit kell tennie csak a szív makacskodik még egy ideig, na meg értetlenkedik, hogy de ezt most miért...

    VálaszTörlés