Utóbbi pár bejegyzésem nem mondható pozitív hangvételűnek. Ez nem véletlen. Azt hittem -és több embertől is azt hallottam-, hogy amit az élet egyszer elvesz, azt majd előbb vagy utóbb vissza is adja. Úgy, vélem én nem tartozom azon emberek közé, akinek dobálná az élet a lehetőségeket, tehát azt a keveset kell megragadnom, amelyekkel ritkán megajándékoz. Hellyel-közzel ez sikerül is.
2012 februárjában elkezdtem egy olyan
dolgot, amely a legfontosabb volt egész életemben, de most értem meg arra, hogy
bele is vágjak. Azt mondom, nem tettem rosszul, hiszen sok pozitív
visszajelzést kaptam, arról, amit csinálok. Itt utalnék vissza az élet elvesz
illetve visszaad dilemmára. Mert ugye manapság pénz nélkül nehéz élni. Ehhez
pedig dolgozni is kell. Így fordulhatott elő velem, hogy pár igen fontos óráról
és gyakorlatról is hiányoznom kellett az utóbbi időben. De mindent megteszek a
fennmaradó kevés időben ezek pótlására. És egyszer majd el akarom mondani
magamról: "Igen, megcsináltam,elértem azt,amivel mindig is foglalkozni
akartam: Kommentátor vagyok....". Lehet, hogy nem fog sikerülni, de ez ne
rajtam múljon. Tudjak belenézni abba a bizonyos tükürbe. De úgy, hogy aki velem
szemben áll, arra ne megvetéssel nézzek, hanem némi büszkeséggel.
Tehát: Fekve vagy állva? A
válasz könnyű: Naná, hogy állva. A kiütött boxoló sem azért küzd, hogy minél
tovább a padlón maradjon, hanem, hogy minél gyorsabb idő alatt ismét
folytathassa a harcot. Ha már kiütés. 24 éves vagyok. Egy hete és két napja.
Felfogás kérdése, ki miként kezeli ezt az életkort, mindenesetre öregnek
egyáltalán nem mondanám. Furcsa, de elkezdődött az a szakasz az életemben,
amikor mindent jobban meggondolok, és előrébb tervezek a holnapnál. Talán eddig
is így kellett volna. Rengeteg variáció van arra, ki kinek a hibájából és
miként tanul. Én azt hiszem abba a kasztba tartozom, akik a sajátjukból. Talán
nem ez a legcélravezetőbb, de mindenképp a legtanulságosabb.
Egy hete és két napja...November
21. Az a nap, amelynek a legboldogabbnak kellett volna lennie. Nem azt mondom,
hogy életem legrosszabb napja, de mindenképpen belefér a TOP10-be. Maradjunk a
már fent említett hasonlatnál -sportújságíró, vagy mifene akarok lenni-. Egy óriási
KO-t kellett átélnem. Nem megyek bele, mert ez tényleg senki másra nem
tartozik, csak arra a személyre akitől sajnos kaptam, illetve rám. Talán sok
mindent megérdemeltem amiért nem olyan módon álltam dolgokhoz -és hozzá-,
ahogyan kellett volna. De ezt már nem. Ez most már sok. Hiába kapok tanácsokat,
hiába szeretnék felejteni, hiába ez lenne legkönnyebb megoldás. Tudom, mivel
nem tartom magam hülye gyereknek. De ezek a csúnya (?) érzelmek mindig
keresztbe húzzák az olykor ésszerűnek hitt dolgokat. Négy darab szó elég talán
mostani helyzetem leírására. Ebből kettő talán a leggyakrabban használt
szavaink: IGEN ÉS NEM. Kettő pedig a 'fel' igekötővel bír: FELFOGTAM? IGEN!,
FELDOLGOZTAM? NEM!. Próbálom teljes mértékben kizárni a gondolataim közül, de
nem megy. És akár akarom, akár nem, kihat minden egyes más
tevékenységemre.
Döntöttem: Nem érdekel senki
véleménye. Kivétel azoké, akik eddig is mellettem álltak. A lényeg, hogy saját
magam el tudjam fogadni. Ez a legnehezebb, főleg egy ilyen dolog után. Furcsa. Mégpedig
az, hogy olyan tanácsok tömkelegével van tele a padlás, hogy felejtsd el.
Persze, én tudom, mindenki jót akar nekem. Ezért köszönöm is ezeknek az
embereknek azt, hogy eddig mellettem voltak. DE erre is egy szóban
válaszolok-és most jöhetnek majd a szóismétlések-:NEHÉZ. Nehéz elfelejteni
valakit, aki öt évig az életed része. Nehéz, belegondolni abba, hogy egy nap
másnak adja át azokat a belsőséges érzelmeket és titkokat, amiket egykor
neked adott. Nehéz, mert nehéz.
Ez a pár sor -akármennyire is annak
tűnik- nem egy önmarcangoló és mártír érzelmeket boncolgató leírás volt.
Egyszerűen csak egy elkeseredett srác néhány gondolata. Aki látja azt a
bizonyos fényt az alagút végén. A kérdés csak az, hogy milyen sebességgel jut
el addig. Most gyalog indultam el, és nem közeledik. De talán eljön a pillanat,
amikor motorra pattanok és pillanatok alatt elérem a világosságot. Amikor pedig
megtörténik visszanézve csak a jó emlékek jutnak majd eszembe. Az olyan
pillanatok pedig, mint ezen sorok megszületésének másodpercei, a homályba
vesznek.
Igen, boldog voltam. De véget
ért. Én elkövettem mindent annak érdekben, hogy hibáimat
kijavítsam. Senki sem tökéletes, így természetesen én sem. Mit is említettem az
elején? Elvesz az élet és visszaad? Nos, ha ez igaz, akkor elég nagy kamatú
hiteltartozása van felém. Szóval, lassan ideje a törlesztésnek. Az elmúlt pár hét egyik legnagyobb 'törlesztőrészlete' pedig egyetlen egy mondat volt. Ez az ember talán nem is tudja, mekkora pluszt adott nekem ezzel. Maradjon névtelenül, majd ha igényt tart rá megnevezem, mert nem biztos, hogy szerepelni a blogomban :)
"Dávidmondjak valamit? Te kiváló sportriporter leszel, mert te egy tiszta őszinte ember vagy, tele alázattal, és annyit fejlődtél néhány hónap alatt, hogy az hihetetlen "
Mint már említettem, lehet nem sikerül az álmom, de rajta vagyok. És nekem ez az egy mondat adja a legnagyobb erőt.
Zárszóként pedig: Nincs
önmarcangolás, nincs az, 'Hogy nekem akkor sem sikerül'. Lezáratlan érzelmek
vannak, amelyeket magam sem tudom mikor tudok véglegesíteni. A sikerhez vezető
úton -a fény felé- viszont minél hamarabb el kell induljak. És nem
gyalog,motorral...24 év mögöttem, de még rengeteg előttem. Vége az önfeledt és
meggondolatlan 'fiatalságnak'. Kezdjünk kicsit megkomolyodni, no azért természetesen teljesen
ne. A jelszó: ÉLJÜNK HÁT :).
Ki mással zárhatnám? Naná, hogy
Dexterrel és az ő egyik bölcsességével. Értse mindenki úgy, ahogy akarja. Nekem
talán azt jelenti, amit nem kellene...
"Néha a társ talál ránk és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá..."
Gozsi
Az ússz és evezz vezetett a blogodra, ez az írás meg leírja a jelenlegi érzelmeimet. Én pár napja múltam 34 és ennyi idősen sem kezeli könnyeben az ember ha valakinek a szivét a kezébe helyezte, de az inkább szorított rajta egyet... Az ész tudja mit kell tennie csak a szív makacskodik még egy ideig, na meg értetlenkedik, hogy de ezt most miért...
VálaszTörlés