2015. június 16., kedd

"Nagyon fognak utálni minket Finnországban!"




Mondta Szaniszló Csaba 2010. október 12-én, a Finnország - Magyarország EB selejtezőn. Utalva arra, hogy 13 évvel azelőtt - csak akkor október 11-én- a magyarok egy 91. percben lőtt góllal harcolták ki az 1 - 1 - s döntetlent, amivel mi játszhattunk pótselejtezőt a világbajnokságért. Abba már ne menjünk bele, hogy milyen eredménnyel.
Nos, 1997-ben tehát egy öngóllal, 2010-ben egy Dzsudzsák bombával keserítettük a finn népet az utolsó pillanatokban. Szaniszló Csaba mondott még egy olyan dolgot akkor, amely szinte szállóige lett azóta: " Itt a dráma megint!".
Amely azóta is részese a párharcnak. Dzsudzsi gólja óta négyszer feszült egymásnak a két csapat, egy tét nélküli EB selejtezőn 0 - 0 lett az eredmény, egy barátságos találkozón pedig nyerte a finnek. De aminek tétje volt.... Gera Zoltán egy évvel ezelőtt a 84. percben döntötte el fejesével a meccset, most pedig Stieber Zoltán jött... Na de ezt már mindenki tudja. Most nézzük, mi szurkolók, hogy jotottunk el addig, hogy élőben láthassuk ezt a csodát.

"RIA,RIA, HUNGÁRIA":

Dani barátommal leszálltunk az 1-s villamosról és a Szöglet presszóból már szűrődött ki ez a szép rigmus. Mi is elkezdtük ezután a sörözést, majd Lipy és Geri is csatlakozott, hogy ismét így négyen vágjunk bele egy újabb magyar túrába. Egy emeletes busz indult el a kb. 70 emberrel Helsinki irányába, hajnali kettő órakor. A kifelé vezető első kilométereken természetesen fogyott egy kis innivaló is és még természetesebb, hogy nem az alkoholmentes változatokból. Nem kevés pálinka és sör szervezetbe való bevitele után érkeztünk meg a szlovák határra. "Foglaljuk vissza ami a miénk", "K*csög szlovákok" és az "Itthon vagyunk!" rigmusokkal telt el az idő, amíg a buszsofőrök elintézték, amit ilyenkor el kell.

Kicsit átdekorált határátkelő


Az út további része is jó hangulatban telt, énekléssel, sztorizgatással. Aztán délután 4 órakor megpillantottuk a "Warszawa" táblát, örömünk azonban korai volt. Mindenki ismeri azt az érzést amikor hétköznap 4 és 5 óra között, mondjuk a Blaha Lujza tértől a Déli pályaudvarig szeretne eljutni autóval: HALÁL.

Nos a halált emeljük négyzetre, szorozzuk be százzal és még adjunk hozzá sokat, akkor talán ki jön az, hogy mi várt minket Varsó belvárosában. Autók minden irányból egymástól két centire. Ha jól mértük, másfél óra alatt értük el a szállásunkra, amely elfoglalása szintén nem volt egy egyszerű történet. Hiába volt foglalásunk a magyar szurkolókat vegyítették másokkal a diákszálló kinézetű épületben. Nos, mi négyen két üzbég "egyénnel" kerültünk egy szobába. Hogy miért az idézőjel? A srácok angolja kimerült a YES és a NO ritmikus váltakozásán. Nem tudjuk mit kerestek ott, mert semmire nem tudtak válaszolni, így csak remélni tudtuk azt, hogy nem az üzbég szervkereskedelem két legifjabb diákja van velünk egy térben, akiket elküldtek egy kis "iskolai gyakorlatra", hogy megmutassák miként végzik a munkájukat. Bár a magyar májjal nem sokra mentek volna...

Nos kiderült, hogy szervkereskedők nem, büdösek annál inkább voltak, de ez mindegy is. Egy frissítő zuhany és átöltözés után a nyakunkba vettük a lengyel fővárost.
A hosszú út során természetesen megéhezik a vándor, így először az ezt az ingerünket legyőzni kívánó objektumot, azaz éttermet kerestünk. Mondhatni a szokásos sorminta tárult elénk: kebab, Subway, pizza, valami megfejthetetlen ázsiai konyha és spanyol étterem. Végül rátaláltunk arra, amit igazán kerestünk, mivel ezeket bárhol a világon meg tudjuk kóstolni. Így egy lengyel vendéglőt próbáltunk felkutatni, kutatásunk pedig pozitív eredménnyel zárult.



A bőséges vacsora után elindultunk a Wiszla folyó irányába. A séta során pedig nem győztünk csodálkozni, a lengyel lakosság mosolyogva tölti életét úgy néz ki, hiszen egy komor alakkal sem találkoztunk. A séta során megtekintettük a lengyelek nemzeti stadionját, majd elindultunk a folyó partra, ahol ismét meglepetés ért minket. Spontán házibulik sora volt itt, dj-vel, piával, rengeteg emberrel. Aztán szemet szúrtunk egy addig normálisnak tűnő srácnak, aki kicsit sértőnek érezte, hogy az ottani lányok inkább velünk beszélgetnek mint vele, és elkezdett hőbörögni, aminek hatására elég sok érdekes arc kezdett el gyűlni körülöttünk. Balhét nem akartunk, hiszen mégis csak furcsa lenne pont Lengyelországban ezt megtenni, így a gyerek legnagyobb örömére elindultunk a szállásra, hogy letegyük egy kicsit a fejünket, hiszen másnap indulás Helsinkibe.





Reggel 10 órakor ez meg is történt, a busz motorja ismét felharsant, mi pedig úton voltunk a lengyel fővárosból a finnbe. Az út elején mindenki elmesélte egymásnak kivel mi történt előző este, ki halkabb, ki hangosabb verzióban. A "színes ásítástól" kezdve, a sörök hadán át egészen a kuplejárok legmélyebb bugyrai is szóba kerültek. Volt aki nem zuhannyal indított reggel, hanem a konzulátussal, ugyanis az addig barátságosnak tűnő lengyelek, lenyúlták egy társunk pénztárcáját. De itt is sikerült mindent megoldani. Így azt lehet mondani, nem sok időt töltöttünk el Varsóban, de ezt a kicsit is mozgalmasan. Hazudnék, ha azt mondanám a Tallinba vezető út gyorsan elröppent, de végül reggel hét óra előtt pár perccel megérkeztünk, hogy aztán kompra szálljunk.


11 órakor gördültünk be a finn olimpiai stadion parkolójába, de nem egyből a kocsmák felé vettük az irányt. Páran ugyanis nem csak szurkolásra, hanem egy kis testmozgásra is vállalkoztunk, ugyanis a finn szimpatizánsok kihívtak minket egy barátságos találkozóra. Kaptunk szép öltözőt és egy csúnya jelzőmezt. Persze ez is nézőpont kérdése, de a lila ruhadarab ellen sokan fellázadtunk, végül a finnek játszottak ebben a találkozó folyamán. Amely 2*30 perces lett végül, de az élmény ennél sokkalta nagyobb volt. Régóta focizom, de engem pályán ilyen élmény még nem ért, szurkolás szempontjából természetesen. Óriási ilyen hangulatban a füst- és hanggránátok illatának keveredésével átitatott miliőben rúgni azt a bizonyos bőrt, még akkor is ha ez csak egy szimpla baráti meccs volt, nem olyan fontos mint a srácoknak az este kezdődő. Szép gólokat rúgtunk, nyertünk 3 - 1 - re és gondolom már senki nem emlékszik rá, de én jó érzéssel gondolok vissza arra, hogy két gólt is az én labdaszerzésemből szereztünk.



A mi társaságunkból mind a négyen pályára léptünk, a legbeszédesebb Geri arca volt, aki az ünneplés és a fényképek elkészítése után is csak mered maga elé:

"Én még ilyet nem éltem át!".

Azt hiszem, megannyi ember érzelmeit átadja ez a mondat, aki akkor pályán kívül vagy azon belül harcolt a magyar csapatért.

"A Finneket kint is bent is éééé óóóó" énekeltük az öltözőben, majd egy frissítő zuhany után már az esti mérkőzésre való alapozást kezdtük el. Helsinki igazából nem az a valódi "élő város". Szép, az emberek rendkívül barátságosak, de semmi extrát nem találtam benne. Pár sör elfogyasztása után aztán majdnem egy rögtönzött boxmeccset is láthattunk. Két csövi, futott versenyt azokért a sörös dobozokért, amelyeket 1 másodperccel azelőtt emeltünk le a szánkról. Geri még egy "ROUND 1" felkiáltással megpróbálta őket hergelni, végül eldöntötték ki válthatja vissza 0,35 euróért a dobozt.

Lassan - lassan közeledett az, amiért valójában jöttünk. Elindultunk a stadionba, ahol pár 17 - 18  éves finn úgy érezte vagány, és a rendőrök mögül megdobáltak minket pár petárdával, nos nekünk sem kellett több, gyorsan revansot akartunk venni, végül ez nem sikerült. De mint három perccel később kiderült nem ez volt az a helyzet, amiért agyvizünk az egekbe szállt. Ugyanis a mi drága szövetségünk ismét megmutatta, mennyire "korrekt". A finn szövetség felajánlotta nekünk, kártya nélkülieknek, hogy megnyitnak egy semleges szektort, ahonnan buzdíthatjuk a csapatot. Nos, ez valamiért annyira csípte az itthoniak szemét, hogy az UEFA-n keresztül szombat reggel kikötötték a finn szövetségnek, hogy nem vihetünk be semmit magunkkal. Nem, pirora, gránátokra, rakétákra -nem is tudom hova fokozzam- gondolok, hanem egy sálra vagy egy zászlóra. Engem az első szekus még átengedett, hogy gyorsan menjek, azután azonban jött a főnök és le kellett adnom a sálam. VICC. A legszebb az egészben, hogy a két szekus alig győzött bocsánatot kérni, hogy ne haragudjak de ez neki ki van kötve. Mit lehet tenni...

A stadionban aztán voltunk mi és voltak a kártyások. Legalábbis csak egy darabig beszélhetünk külön létről, ugyanis többszöri "GYERTEK IDE!" felszólításunkra, a nagy része mellénk állt, így az a szektor eléggé üresen - és ahogy oda-oda pillantottam végig ülve- maradt, mi viszont együtt szurkoltuk végig a 90 percet. Amelynek 82. percében ismét "jött a dráma". Most Stieber Zoltán írta tovább a finn-magyar regényt egy pokolian nagy góllal. Belőlünk pedig kiszabadult minden és felhőtlen ünneplés kezdődött, pláne a lefújás után. Akkora boldogság hormon szabadult fel bennem, hogy azt sem vettem észre, hogy 80 perce Újpest zászló felett szurkolok, bár ilyenkor ez kit érdekel:)



Ami mellett szintén had ne menjek el szó nélkül:
milyen rendszer az, ahol egy szurkolóhoz, aki 5 napot és kettő ezer kilométert utazik, hogy láthassa ezt a csodát és a játékosok nem jöhetnek ki üdvözölni őket?

Tisztelt Csányi úr!

Leírom negyvenezredjére is. A mai focinknak nem hiszem, hogy mi vagyunk a legnagyobb problémái, bár tudom az a cél, hogy ezt mindenkivel elhitessék. Ha van önben egy kis jó érzés akkor megkérdezi Dzsudzsák Balázst, aki önkívületi állapotban szeretett volna velünk ünnepelni, hogy milyen érzés is az, amikor ennyi emberrel együtt örülhet. Vagy éppen Tőzsér Dánielt és Stieber Zoltánt. Nem hiszem, hogy véletlen az, hogy csak olyan játékosok "mertek" kijönni, akik nem itthon keresik a kenyerüket...

Celebeskedünk :)


Na de ebbe megint ne menjünk bele, írtam már ezer és ezer sort erről a dologról. Mert ismét egy a lényeg: NYERTÜNK és együtt SZURKOLTUNK, nem számít, hogy ezt megint meg akarták akadályozni. Nem is olyan régen volt a Magyar Kupa döntője , ahol ismét ránk szakadt az ég kint a Népligetben, de óriási élményekkel gazdagodtam, most pedig egy újabb löket volt ez számomra, hogy igenis ki kell tartani az elveink mellett, akkor is ha már nem látjuk a fényt.



A találkozó után bevettük Helsinkit is, bár ez nem volt egyszerű hiszen 2 és 4 órakor bezárt minden, mi pedig csak 6 órakor szállhattunk ismét buszra, de végül megtettük és épségben hazaértünk.

A megérkezés pillanatai


Rengeteg sztori kimaradt ebből a pár sorból és lehet, hogy igazán izgalmasra sem sikerült, de leírt szavakban egyszerűen nehéz kifejezni azt, amit nekem ez a túra adott. Köszönöm mindenkinek, M-Tóth Mariannak a szervezést, Szamosvölgyi Matyinak pedig, hogy "beugróként" megpróbált mindent megtenni azért, hogy flott legyen minden. Gondolom nem bántom meg azzal ha elmondom: kisebb nagyobb sikerrel. De ez szerintem senkit nem érdekel, hiszen ismét egy zászló alatt utazhattunk és szurkolhattunk és biztos vagyok benne, hogy legközelebb is útra indulunk.

Köszönöm még a buszsofőröknek a korrekt hozzáállást, anyukámnak, hogy '88-ban világra hozott és ezért részese lehetek ezeknek a túráknak, Dzsudzsinak, hogy a bizonyos 0 - 3 óta a lelkét is a pályára teszi és Dárdai Palinak, hogy a szerethető jelző mellé, az eredményest is beiktatta a magyar labdarúgás életébe.

Én Fradistaként legközelebb valószínű, hogy július 2-án vagy 9-én az Európa Liga selejtezője miatt indulok útnak, már ha kapok szabadságot. Mindent összevetve nekem az a véleményem, hogy egy remek kis társaság alakult ki a buszon és sok-sok élménnyel gazdagodtunk. Lipy, Dani és Geri pedig ismét csak köszönöm, hogy veletek tölthettem egy újabb túrát nem az utolsó volt, egyet viszont megbeszéltünk:


"Finnországba soha többet busszal!" :)

Amivel kezdtem pedig nem igaz, azaz nem utálnak minket Finnországban, hiszen a meccs után minden egyes méteren kaptuk a gratulációkat, mintha legalább mi lennénk Stieber vagy Dzsudzsák.

HAJRÁ MAGYAROK!

Gozsi

4 megjegyzés:

  1. remek írás! :)

    VálaszTörlés
  2. Újra olvastam és hallod még a könnyem is kicsordult! Köszi!

    VálaszTörlés
  3. Remek kis "szösszenet" , látszik kik voltak társaid a gimiben :P !

    VálaszTörlés