Régóta fogalmazódik bennem az, hogy pár szóban leírjam mit érzek. Nem akarom én már senkire azt a bizonyos végterméket dobálni, nem szidok én már senkit sem. Egy valamit szeretnék:
Ha szombat/vasárnap reggel felkelek, ismét érezzem azt a bizonyos bizsergést, azt az eufórikus várakozást. Ha kiteszem a lábam az ajtón, és elindulok a villamos és a metró felé szeretnék ugyanazokkal az emberekkel találkozni akikkel minden héten. E-mailt szeretnék, sőt nem is, inkább akarok küldeni Végel Tamásnak, hogy igen, a hétvégén is Fradibusszal megyek. Vagy ha nem, fel akarom hívni a többieket, hogy melyik vonattal megyünk, esetleg kinek az autójával, valami jó kis túrára. Be szeretnék lépni a Szentély utódjába. Nagy kérések ezek? Szerintem nem. De kezdjük az elején.
Mivel vidéki srác vagyok, nem mondhatom, hogy kis gyermekkorom óta járok szeretett csapatom találkozóira. Karcag - Budapest lehet nem nagy távolság, de én először 17 évesem jutottam el a Szentélybe. Onnan azonban nem volt megállás. Keresztapukám fertőzött meg ezzel az egésszel. Tudom megkapom, hogy közhely puffogtatás, de valóban azóta szurkolok a Fradinak amióta az eszemet tudom. Régen nagypapám viccelt velem mindig. Aki igazából nem is szerette a futballt, csak szerette látni ha felbír húzni egy régi klasszikussal, amit már a kapuban dalolt nekem:
"10 forint a fagyi,..." Be sem fejezem, mert még leírni sem szeretem :)
Keresztapám az a tipikus vidéki szimpatizáns. Régi újságcikkek a padláson stb, stb... Most, hogy már van saját keresetem, az volt a tervem valóra váltom egy régi vágyát, és elhozom a stadionba. Nos, ezzel még várnom kell... Nem megyek bele abba, hogy anno nem lehetett hozzám szólni ha kikaptunk. Az első sálamat általános iskola első osztályában kaptam, soha nem felejtem el a pillanatot, amikor édesanyám odaadta. De nem a régi időkről akarok beszélni, amikor televízió előtt ülve néztem a csapatot. Hanem arra a bizonyos napra, amikor 17 éves koromban beléptem a stadionba. Ez már tíz éve volt. Akkora jampinak azért nem éreztem magam, hogy a Tábor mögé menjek, így melléjük a "J" szektorban foglaltam helyet. Egyszerűen szóhoz sem jutottam, hogy élőben hallom a rigmusokat, amiket eddig csak TV-ben. Természetesen gyorsan magával ragadott az egész.
Az elmúlt években nem azért vártam a hétvégéket mert lehet pihenni, hanem mert meccsnap volt, elindulhattunk az Üllői útra vagy Debrecenbe, Miskolcra, Szombathelyre, Pécsre és egyéb vidéki illetve budapesti helyekre. Nem vagyok tagja sem a GM-nek sem az EEE-nek és egyik szurkolói csoportnak sem. De én is mögöttük szurkoltam minden egyes meccsen, ahogy ők. Ámultam minden egyes vizuális koreográfiájukon, részese voltam minden élőképnek. Mert ez volt a kikapcsolódásom, mondhatjuk ez volt az életem. Meg sem tudom számolni hányszor volt ebből konfliktusom anyával vagy éppen régebbi barátnővel. Ők nem tudják, és nem értik mit jelent ez nekem/nekünk. Szavakkal talán én sem tudom kifejezni, mert ezt nem lehet. Csak kimész a barátaiddal, végig ugrálsz, kiabálsz egy meccset, nevetsz ha győzünk, sírsz ha kikapunk. Mint említettem nem vagyok csoporttag, de nem is mondanám magam az egyszerű sálasnak. Persze, ezzel sincs baj. Úgy fogalmaznék, hogy egy őrült fanatikus vagyok, amit sokan nem értenek. Természetesen akik tudják miről szólnak ezek a sorok, azoknak nem kell megmagyarázni az érzést, akik nem, azok pedig... hát, nem tudják miből maradnak ki. De igazából nem is akarom meggyőzni őket. Amit a stadionban élsz át, azt csak te tudhatod mit jelent.
![]() |
| Úton Kecskemétre... |
Ezt az élményt vették el tőlem/tőlünk nem is olyan régen. 2013 március 10-én úgy léptem be a régi építménybe, hogy tétmeccsre soha többet nem jövök ide. Akkor még a híres-neves Práter utcában laktam és a szobám ablakából minden reggel láttam a nagy reflektorokat.
![]() |
| Kilátás a régi albérletemből. Hiányzik a látvány. |
Rengeteg vitám volt másokkal. Mert én azt mondtam, hogy nekem ez valahogy nem tetszik, itt tuti lesz valami csavar. Bár bevallom, tévedtem. Én azt hittem akkor meg sem építik az új stadionunkat. Kész lett, de az már nem a miénk. Régi nagyjaink és a Bajnokok Ligája menetelés szellemével átitatott büszke vár semmissé lett. Helyére tettek egy, a mai futballnak minden igényét kielégítő valamit, amelyet már nem is egykori hősünk neve visel, hanem egy multi cég sötét betűi díszelegnek a bejárat felett. Igen, szép, nem tagadom -legalábbis kívülről, mert bent még nem jártam -, de így, nélkülem, nélkülünk nem mást mint egy óriási vastömb. Azzal kezdtem, hogy nem szidok senkit, ezt meg is tartom. Akik kijárnak járjanak, az ő döntésük. Aki nincs otthon a témában, mindig kérdezi: te miért nem mész? Hogy bírod? Nehezen... De már nem válaszolok ezekre a kérdésekre. Hogy miért? Mert felesleges, úgy sem tudom senki értésére adni. Elvi kérdést csinálok ebből igen, mert a mai korrupt, egymást semmibe néző világban, talán a becsület és az elv ami egy embernek megmarad.
Szóismétlés megint, nem szidok senkit. Nem kezdek el Kubatovozni, hogy mit és miért nem csinál jól. Leírták már ezt előttem sokan. Nem titok, újságírónak készülök, és jelenleg is a médiában dolgozom. Aki ismer, tudja. Mondhatom, a téma mind a két oldalát ismerem. Hétköznap dolgozom, hétvégén viszont ismét Fradi szurkoló szeretnék lenni. Reggel felkelni, elindulni, meginni pár sört, jól érezni magam és szurkolni. Igen, néha bírót és ellenfelet szidni. Mert mióta világ a világ ez így van. Nem Bécsbe -vagyis nem feltétlenül- akarok Derbire járni, hanem itthon. Nem mondom, hogy nem jó az ami ott van, de a miénk itt van Budapest IX. kerületében. Rapidos barátainknak is új stadionjuk lesz, szkenner és különböző botorságok nélkül. Ingyen utazhatunk a bécsi tömegközlekedésen meccsnapon és különböző engedményeket kapnak a shopban majd. Ezt kell átvenni a nyugati társadalom mintájára. Nem pedig egy olyan beléptető rendszer létrehozását, ahol szinte csak itt valósult meg a világban. Megint ismétlem magam, nem fogok szidni senkit....
![]() |
| Bécsben... |
Egy valamit szeretnék: SZURKOLNI!!! Úgy, hogy másnap ne legyen hangom és a munkában kiröhögjenek, hogy megéri ez? Mert nekem megérné újra. Az én szavam semmit nem számít, de:
Tisztelt Vezetőség ha tényleg nyugatra akarunk hasonlítani, akkor adjuk vissza azoknak az embereknek a stadiont, akiknek ez a csapat az életüket jelenti. Az acél és vastömbök sivár tömkelegét töltsük meg ismét élettel. Ne stadionunk legyen, hanem újra OTTHONUNK!
Remélem nem baj, hogy használom a nevét de ha esetleg kapok visszajelzéseket kiveszem a cikkből. Ő engem közvetlenül nem ismer, de Hamberger Ádám ordítására akarok ismét ugrálni énekelni több ezer társammal.
Lezárásként pedig csak annyit, hogy bár jelenleg is boldog párkapcsolatban élek, de érzem mégis a hiányt. Azt a hiányt, amit csak tizenpárezer ember tud kitölteni, akik ugyanazt érzik, amikor meghallják a szót: FERENCVÁROS!!! Mert nekünk ez nem csak egy üres betűhalmaz, hanem maga az ÉLET.
Gondolkoztam valami frappáns lezáráson, de nem igazán jutott eszembe semmi. Így a következő gondolattal zárok:
A szurkoló egy csapat szíve, amely folyamatosan pumpálja a vért, hogy megállás nélkül tudjon dolgozni. Ha pedig nincs szív, nincs élet, ha nincs szurkoló nincs csapat. Ezen érdemes elgondolkozni...
3...2...1... FRADI!!!
Gozsi
Ui.: Valószínűsíthető lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy saját magának köszönheti a TÁBOR ezt. Csak annyit mondok erre, amit az egész írásban: Nem fogok senkivel összeveszni, aki nem érti meg őket, nem ért meg engem, így kár akármiről is beszélni.





Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése